GANG

Szilánkjával metszette retinámba,

pergő fehér festékű ablakkeret

a külvilágból azt a dekomponált teret,

melyet ágyamról ferdén fekve láttam,

sápadt lépcsőházi lámpák,

faggyúmocskos rácsok,

közömbös emberek

formájában.

Egyszerre megindultunk mind

a tenger tükre felé, fekete kisgyerek,

folyosói kuka, megfonnyadt muskátli,

fehér anyuka lódult a kövezeten

karcolt a körmük visszahajolva,

következetesen egyirányba tolva

minden mozdíthatót.

Markoltam kanapémba,

tartottam ellent az erőnek,

mely a lejtést okozva,

a csuszamlást egyre csak fokozta,

mint Titanic zsúfolt fedélközét,

billentette a körfolyosót,

a korlát már alig látszott,

szobámba tódult a sósan lebegő

merülés előtti nagy levegő!

s a zenekar tovább játszott.

#Önállapot