GANG
Szilánkjával metszette retinámba,
pergő fehér festékű ablakkeret
a külvilágból azt a dekomponált teret,
melyet ágyamról ferdén fekve láttam,
sápadt lépcsőházi lámpák,
faggyúmocskos rácsok,
közömbös emberek
formájában.
Egyszerre megindultunk mind
a tenger tükre felé, fekete kisgyerek,
folyosói kuka, megfonnyadt muskátli,
fehér anyuka lódult a kövezeten
karcolt a körmük visszahajolva,
következetesen egyirányba tolva
minden mozdíthatót.
Markoltam kanapémba,
tartottam ellent az erőnek,
mely a lejtést okozva,
a csuszamlást egyre csak fokozta,
mint Titanic zsúfolt fedélközét,
billentette a körfolyosót,
a korlát már alig látszott,
szobámba tódult a sósan lebegő
merülés előtti nagy levegő!
s a zenekar tovább játszott.