KORAI MÉG
Szoktam azzal nyugtatni magam: feltérképeztem már hiányod,
a rengés múltával újjáépítek, törmelék fölé - nélküled ímmár
valamiféle Világ utáni Világot.
Végére értem már a gyásznak - mondom, feldolgoztam itt bent
kibillent egyensúlyomat helyére illesztettem, látod?
Aztán meghallom megint gerendák alól a hangot
Veselkedem, fejtem a külszínt, hántom a kérget, a szerkezetet,
tartogatnak-e még túlélőket az egymásra roskadt termek,
A legbelsőben minduntalan, váratlan feltekintek,
Rám, az overálos, fejlámpás szakemberre Én,
a magáramaradt, kétségbeesett gyermek.