INTERJÚT KÉSZÍTETT BORI
Borival úgy döntöttünk, hogy mivel ő jól ismer engem és eredetileg is írással foglalkozik, készítünk közösen egy interjút velem. Egyebet tudatosan nem egyeztettünk. Tetszettek őszinte kérdései, igyekeztem hasonló alapossággal megválaszolni őket. Reméljük, hogy mindebből kiderül néhány műhelytitok, kirajzolódnak mozgatórugók, érthetőbbé válnak alkotói szándékaim.
Kőhalmi Borbála: Ki Veress Tamás: képzőművész, desinger, költő? Vagy egyszerűen alkotó ember? Hova nyúlnak művészeted gyökerei? Milyen késztetések a mozgatórugói?
Veress Tamás: Alkotó embernek tartom magam. Gyermekkoromtól természetes közeg volt az alkotói légkör számomra. Iparművész családba születtem, Édesanyám férfiruha tervező volt, Édesapám kerámikus, egyazon főiskolát végeztük, csak mintegy 35 év különbséggel. Emiatt különös feladat volt az élethez való emberi, szakmai hozzáállásban megtanulni a hasonlóságokat majd megtalálni a különbözőségeket. Édesapám szüntelen tenniakarásából, Édesanyám felelős óvatosságából egyaránt örököltem.
KB: Mit gondolsz: tehetség egy-két féle van és azt az embernek meg kell találni magában és kibontakoztatni, vagy tehetséges ember van, aki egyszerűen érzékenyebb és kész kifejezni amit lát?
VT: Vannak az átlagosnál érzékenyebb alkatú emberek, de nem mindenkiben van arra késztetés, hogy ezzel az érzékenységgel bánjon, szándékában álljon alkotóként megszólalni. Akik rászánják magukat, azok közt is eltérő a képesség, hogy milyen területen és milyen szinten válnak önkifejezőkké.
KB: Az, hogy a szüleid képzőművészek mennyiben határozta meg a pályádat? Hogy jött a késztetés, hogy - ha átmenetileg is - az ecsetet tollra cseréld?
VT: Erős mintát, példát, segítséget kaptam szüleimtől, de ez sosem volt ellentmondást nem tűrő irányítás. Például szó nélkül elfogadták, mikor évekre a sport kötött le. Évek óta éreztem már, hogy autonóm alkotásaimmal alig tudom megszólítani közönségemet, mondanivalóm töredéke jut csak el hozzájuk. Pedig mondanivalóm egyre több lett. Egyszer csak ott találtam magam, hogy egymás után szakadtak ki belőlem a versek.
KB: Mitől lesz költő az ember? Attól, hogy verseket ír? Attól, hogy megjelennek a versei? Attól, hogy tetszik az olvasóknak? Attól, hogy tanulta a versírás technikáit? Attól, hogy nagy rajongótárbora van? Vagy valami egész mástól?
VT: Csak grafikusi, festői minőségemben merek nyilatkozni, láttam már kibontakozó őstehetségeket, akik nem kaptak akadémikus képzést. Valószínűleg a szakma, az értő közönség és az eltelő idő együtt mond ítéletet minden alkotó felett.
KB: Mit gondolsz arról, hogy a mai világban - a blogok és ingyenes weboldalak világában - bárki lehet költő, író, újságíró, véleményvezér? Mi különbözteti meg az “igazi” költőt az önjelölttől?
VT: Sok ma a grafikus, fotós, író, de szakács vagy tanácsadó, író, költő is. Korunk tálcán kínálja a lehetőséget az önkifejezésre. Ebben a zajos, kapkodó környezetben nehezebb észrevétetni magad, mint bármikor korábban. Véleményvezérnek lenni szerintem még nem minőségi kategória. Idő kell és lehetőség a mélyebb megismerésre.
KB: Napjaink elvárásainak megfelelően jelen vagy “online”. Veress Tamás költőnek saját FB csatornája van. Milyen reakciókkal szembesülsz és mit mondanak neked a költeményeidre kapott visszajelzések?
VT: A közösségi jelenlét folyamatos és azonnali kapcsolatot biztosít azokkal, akikhez el szeretnék jutni. Olyan visszajelzéseket kapok, amilyeneket festményeimre, grafikáimra soha. Van, aki újragondolja kapcsolatát párjával, más szemmel néz férjére, verseimet olvasva könnyekre fakad, erőt adnak, megváltoztatnak a verseim. Évek óta ilyen hatást szerettem volna elérni munkámmal.
KB: Mi a tapasztalatod: kitűnik a tiszta szívből pendülő szó vagy az ún. népszerű tartalmak mindent eltipornak? Ki lehet törni egyszerű eszközökkel a szűk ismerősi körből, vagy a PR gépezet kell az ismertséghez (amely viszont eredményes az eredeti értékességtől függetlenül, de erős gazdasági háttér kell hozzá). VT: A népszerű tartalmak gyakran tarolnak, leginkább a hétköznapokban. De azt látom, vannak alkalmak, mikor az emberek fogékonyak a megindító témákra. Egyelőre az a tapasztalatom, hogy nehéz a közvetlen ismerősi körön túl felkelteni az érdeklődést. Valószínűleg kell egyfajta marketing támogatás, ami anyagi hátteret igényel. Egy hiteles, ismert támogató nagyot lendíthet az ügyön.
KB: Bátorság kell ahhoz, hogy megmutassuk a lelkünk sötét éjszakáját - főleg a mai világban, ahol mindenki igyekszik “tiptop” lenni. Téged mi vitt rá arra, hogy kitárulkozz?
Mielőtt még végiggondolhattam volna, egyszerre szakadt ki majd 70 vers belőlem. Aztán idővel kezdtem azon gondolkodni, mi legyen a sorsuk. Azt éreztem, vannak olyan erősek, hogy kiállhatok velük a nyilvánosság elé. Persze mikor megkerestem régi barátomat, Horváth Ildikót az Illia Kiadó tulajdonosát, sokáig tépelődtem, hogy szabad-e ennyire személyes élményeket kiadni magamból. A könyv népszerűsítése során még többször éreztem, nem illendő ilyen tartalmakkal “házalni”. Ezek a gondolatok ma is foglalkoztatnak, de hát vállaltam, most már végigcsinálom.
KB: Vargabetű... ritkán használt szófordulat. Érzelemmentes, de mindenki tudja, hogy irányváltást jelent. A könyvedben számos olyan megfogalmazás található, ahol nyilvánvalóan mélyen felkavaró élményt úgy írsz le, mintha teljesen hidegen hagyna. Hogy jutottak erre a nyugvópontra a dolgok? Vagy ez csak költői eszköz?
VT: Tizenévvel ezelőtt is használtam már életem leírására ezt a kifejezést. Persze akkor csak magamban. Tetszik, hogy szerepel benne a betű szó. Szakmámba vág. Nem véletlen, hogy amíg mélyen érintett voltam a történésekben, hallgattam. Csak mikor kezdtem túllendülni a holtponton, akkor jött a közléskényszer. A kívülállás és az önirónia segített eltávolítani a nehéz emlékeket, testi és lelki fájdalmakat.
KB: Pilinszky Jánosnak van egy verse, amelynek a címe “A mélypont ünnepélye”. Számos keleti tanítás szerint sem lehet addig gyógyulásnak indulni, amíg meg nem érinted a talajt. Sőt terápiák is vannak arra, hogy biztonságos körülmények között segítenek a páciensnek “padlót fogni”. Te milyen körülmények között értél el az aljára? És mit találtál ott?
VT: Pont bizonytalanságom, kétségbeesésem miatt nem vettem igénybe hathatós, szakszerű segítséget, úgy látszik az én utam az volt, hogy színtisztán önerőből fogjak padlót, időzzek ott. Az emberélet legalján semmi más nincs, mint választási lehetőség: kiszállsz, vesztegelsz, vagy megindulsz fel. Persze társam segítsége nélkül ki tudja meddig maradtam volna ott e válaszútnál.
KB: A könyv “pokoli”: csupa piros-fekete, Bosch alakjaihoz hasonló vergődő-vicsorgó emberekkel illusztrálva. Mégis elementáris életerő sugárzik a legtöbb versből. Voltak olyan helyzetek, amikor meglepődtél saját feltörő életösztönödön?
VT: Az életerőt utólag, a versek megírásakor injektáltam a történetekbe. Akkor, ott épp csak pislákolt a láng. A műtétem után persze működésbe lépett az élniakarás, de még nagyon gyengén, artikulálatlan formában.
KB: A kötetet illusztráló képek jóval korábban készültek mint akár a versek íródtak, akár az azokat kiváltó események megtörténtek. Mesélnél erről egy kicsit? Hol lehet megnézni az eredeti képeket?
VT: A kötetben szereplő festmények saját olajképeim, 2009 és 2011 közt készültek. Deszkákra festettem, csiszolókoronggal martam vissza belőlük, így alakítva ki a végső felületet. Igaz, hogy időben megelőzték a verseket, de ha az egész időszakot tekintjük, egy egységről van szó. Elfojtott problémák, megoldhatatlannak tűnő helyzetek, sötét, vészjósló, magukból kiforduló figurák kavargása mind. Mintha csak megéreztem volna, mi következik. Ma már azt gondolom, van olyan, hogy az ember életében - pláne sorsfordító események - előre, hátra is vethetnek hosszan nyúló árnyékokat. Képeim részben magántulajdonban, részben saját tulajdonomban vannak. Várják a kiállításukat.
KB: Mindenkivel történnek tragédiák, miért gondolod, hogy a saját eseted feljogosít az észosztásra? Mi a célod a verseskötettel? Miért érzed, hogy fontos volna, hogy a verseidet minél többen megismerjék?
VT: Sosem feltételeztem, hogy velem fontosabb dolgok történnek, mint bárki mással, pusztán az átlagosnál jóval érzékenyebb alkat vagyok. Ezt sokáig behozhatatlan hátrányként éltem meg, mára tudatosan használom fel céljaim érdekében. Ha csak egyetlen embernek is sikerül az életét jó irányba kormányoznia általam, érzékenységem elnyerte értelmét. Nagy örömömre többen jelezték már, hogy segítenek az írásaim.
KB: A verseid - nem csak a szóhasználat és a nyíltság tekintetében, hanem formailag is - zabolátlanok. Emitt a népköltészettel kacsintanak össze, amott a szabadversek mindenen túl magukat komolyan vevő költő-forradalmárainak karjába öltöd a karod. Nincsenek jellegzetességeid, igen széles klaviatúrán játszol. Hogy alakul ki egy-egy versed?
VT: Gyermekkoromtól szeretem a verseket, szerkezetüket is figyelve, nyitott szemmel olvastam, olvasom őket, kedvenc költőim munkáiban a téma mellett, mindig lenyűgözött a rend, mellyel keretet adnak gondolataiknak. Az első versek maguktól jöttek, alig volt beleszólásom tartalmi és formai rendjükbe. Fél év múltán már nyugodtabb tempóban érkeznek a belső hangok, melyek jelzik, milyen gondolatok váljanak verssé. Megírásuk is több időt vesz igénybe. Mai napig újoncnak érzem magam ezen a pályán, szívesen veszem az értő kritikát.
KB: Mi foglalkoztat manapság? Merre tovább költészetben és azon kívül?
VT: Mára napi gyakorlattá lett gondolataim versekbe tömörítése. Jelenleg azt érzem, képkészítésben is kéne velük tartanom a tempót. Ismét foglalkozom megmunkált, festett fával. Jólesik váltogatni a területeket, ugyanakkor a mondanivalóm megalapozottsága - hála a versírásnak - sokkal nagyobb, mint valaha.
Fotók - Horváth Ildikó - http://fenyesarnyek.weebly.com/