VALAHOGY
Félhomályban forgolódom, édeskés íz hatol nyelvem alá, ami hanyagolt pincében, padláson szokott, résein a Nap hasogat, fa pora kavarog, baltával kezemben emberkedem de egyensúlyomat vesztem, majdnem szögébe tenyerelek, válogatott szitkokat préselek lécei közé, hogy a pókháló is beleremeg, ártatlan tönköt rugdalok. A fáskamrában minden középre lejt, teret görbít elnyel fűnyírót, múltat, ágyat, markolok hasábfákat, körmöm alá lapos szálka nyilall, az ember nehezen felejt; hány pincében, padláson tervezett jövőt, hány kamrában polcolt tüzelőt, forog körülöttem a díszlet - látom, még mindig - már megint nem sajátom, valahogy így lett, alakult, velem ez az egész.