KORÁNTSEM
Gyakorta röstelkedem
mármint nagyszüleimet illetően,
sorsom négyőjük közül időben
csak Rót engedte nekem, fekete selyem
köntösén csillagrendszereket,
alkarja kedves, megfáradt bőrét
ma is emlékezem.
Sírhelyüket, bár kaptam térképeket,
segítség nélkül mára elvéteném.
Alig két generációt ível át kezem,
- hiába felnyögő igyekezetem -
szépiaszín családi fotográfiák
digitalizálása közben elmerengek,
de a parasztudvar büszke szereplőinek
javarészét már nem tudom.
Egyébiránt igaz ez az utánam jövőkre is,
nagyszüleim-gyermekeim közt
már nincsen meg a kapocs,
unokáimat Édesanyám
- ki nekem még mindenem - főztje,
illata, szava járása, cipője
fénye nem világítja majd.
Sok dimenzióját kettővé egyszerűsíti
utódok kíméletlen megoldóképlete,
ha egyáltalán...
Így járok én is, nincs illúzióm,
fiaim vállamra állhatnak,
ennyi a szerepem a nagy élőképben,
némiképpen szégyenérzetem ilyenkor
átfordul kétségbeesésbe, mivégre akkor
a személyes varázs?
Nyomot hagyni? Ugyan!
Nevetséges.
Hullámok szüntelen korbácsolása,
lüktetés fenntartása csak,
mi lehetséges.