FÁKLYAKÉNT
Fátyolos vasárnap délelőttre járt, a Saxoban fordult az indítómotor,
vezérműtengely, alatta négy kis henger kezdte diktálni lassuló ütemed.
Rajtam a világ szeme mondtuk, csillagórán indultam Hozzád Pestre Drága,
A tetőn méteres lyukat vágtunk, hogy kiférjen rajta a hatalmas fáklya, mit
Borival építettünk Neked.
A kormányt balkezemmel fogva, jobbom a forró fémdobra rászorítva
sistergő ívet húzva kerültem a Börzsönyt előzve zúzva boldog-boldogtalant.
Ömlött ki a fény a szikra, a menetszél szította, gerjesztette,
Vácnál jártam már de a csóva Nagymarosig ért, ami a csövön kifért,
vittem a tudás lángját s a hitét - Feléd.
Világát osztottam, ágyadhoz támasztottam, együtt melegedtünk,
szívószállal ittunk, madárként ettünk pár apró falatot.
Aztán indulnod kellett - talán fentről szóltak,
utolsó szavaid e Földön a következők voltak:
köszönök mindent
...
Hat nappal később este, hűvös esőben füstölt a tölcsér teste,
Csendben autóztam vissza, eltüzeltünk addigra minden kalóriát.
Csepp sem ment kárba, nem veszett hiába, megtaláltad Drága
fáklyánk fényénél az utad felfelé.