KIVÉTEL

Válogatós gyerek voltam. Nem állhattam ha levet eresztett az eper, tányérszélre toltam a megnyomódott cseresznyét, ferde szemmel néztem ha a szendvicsen a paprika fehérre áztatta a trappista szeletét. Csak színhúst voltam hajlandó enni, szóba nem jöhetett a csirke szárnya, porca, a sertéstarja inas hártyája, ősembernek gondoltam családtagjaimat, de szerelmeimet is, akik mohón, fénylő ujjakkal tartva ropogtatták a csirkecomb végeit.

Levettem minden kompozícióról a paradicsomkarikákat, bármilyen ételből kipiszkáltam az akkor még ritkaságnak számító olívabogyót, mindenféle haltól idegenkedtem, ha tök sült a sütőben, szellőztetésig nem léptem a konyhába.

Egyetlen kivételt tettem - a Batthyányi téri aluljáró önkiszolgáló során a szendvics automatáknál. Remegtem érte. Általában már a Clark Ádám térnél kezdtem, mikor az alagútba kanyarodott velünk a kilences villamos. Türelmetlenül húztam magam után a lépcsőn lefelé nagynénémet, aki az automaták gondolatától is irtózott. Leérve először csendben néztem, ahogy a villanyfényben az üvegfal mögött várt rám. Csörrent az apró, fordult a tengely, nyílt az ablak. A nyerő szériák izgalma volt ez. Mohón falni kezdtem - a fonnyadt zsömlét, benne a hajszálvékonyra szelt, izzadt, állott téliszalámi szelettel. Semmi vaj, semmi zöldség. Csak zsömle, csak szalámi.

Fotó: Fortepan / Bauer Sándor

#Ízemlékeim