DIÓ ÉS BOR
A nyírt gyep négyszögére találomra ráterített kockás plédet – selyem címkéjén a vadnyugati lovasszekérrel – gyermekkoromtól nem hagytam elkallódni. Kétezervalahány októberének késő délutánja volt (úgy teszek, mintha nem tudnám napra pontosan), az a percről percre változó, tünékeny fajta, az áttetsző fénykúpjaival, mely minden tárgyat olyan feltételessé old. A párás talpas pohárban gyümölcsös Irsai csillant, a pokrócon hanyagul elszórt előző évi tört dió és zöldalma pimasz csutkája hevert. A naplemente tánca a kerten, a körtefa levelein szűrt mélysárgáival, de minden díszlet is valahogy azt súgta a fülembe – ez az előadás egyszerűen nem tarthat örökké.
Öt évvel később a János kórház traumájának vedlő falára ugyanennek az októberi Napnak a fénye vetült. Dió és bor már régen sehol, az éjjeliszekrényről élére esett mackósajt, ráncos vizeszsemle, műanyag fólia alá préselt szelet turista, műanyag pohárnyi híg tea bámult fel rám. A karambolt követő műtétre várva, fájdalmakkal birkózva, összeállt hát a kép.