IDŐ
Képtelenül hangzik, de évek telnek el Nélküled. Mármint, hogy egyáltalán tudomást vennék Rólad. Aztán egyszercsak csendben rámomlasz, belémszivárogsz nyíláson, póruson keresztül, közvetlenül a kulcscsontok alatt, egészen pontosan a második bordákban megkapaszkodva kezded lefele feszíteni a mellkasomat, nehezítve evvel a levegővételt, ujjbegyeim közé férkőzöl, testté leszel, morzsolni kezdelek. Gyanakodva forgolódom, mert hát mindketten tudjuk, hogy nem létezel. Az előző versszak óta meghalt Apu.
Finoman jelzed, hogy Téged nem lehet
csak úgy leírni. A kádban térdelve, tátott szájjal,
némán üvöltök, könnyek nélküli rázkódás ez,
semmint sírás.
Kihívtál a táblához, én meg azt hittem, készültem. (illusztráció: Apu itthagyott íróasztala)