EGYEDÜL
Egyedül kettőnkre tartozott a pillanat,
kórtermedben hozzád kuporodtam
nemsokkal gerincműtéted után.
Egyedül ketten tudtuk a Kondor lépteit,
gondozója elterelésképp messze hajította
koncát, hogy kihozhassa ketrecéből
hatalmas szárnytollát nekem.
Egyedül kettőnk titka maradt
a fröccs öntött, foszforeszkáló Jézus
és keresztje a kollégium kosárpalánkja tövén.
Egyedül ketten voltunk tanui
keszegezés közben a csepeli üzemek
felett emelkedő,
kéken reszkető Napnak.
Egyedül te ismerted, hogy a
konyhaszekrény melyik pontjánál
fektettem gondosan térdemre,
csuklóm fonákán hogyan csatoltam
karórámat épp mint Opra nagyapám.
Egyedül mi tudtuk, hány
évtizedet pihenhetett bevonulásom
ujjal porba rajzolt dátuma az asztalfiók
érintetlen fekete tükrén.
Egyedül veled ismerhettem meg
egy kerti padról felpillantva
a Világmindenséget,
melyben egyedül te neveztél
Csillagodnak engem.
Egyedül maradtam.
Lépésről lépésre fordulok szembe
elmúlásainkkal.